Cím: Ágnes
Kiadási év: 1926
Kiadó: Erdélyi Szépmíves Céh
Oldalszám: 0

 

Ha csak a mai kultúra vívmányait tekintjük is: szomorúan kell látnunk, hogy az emberi értelem műveinek legnagyobb része az önzés, elnyomás, gyilkolás rettentő eszközévé aljasodott az emberek kezében. De mi lenne akkor, ha az erők koncentrálásának, ha a sebezhetetlenségnek és láthatatlanságnak, ha az érzelmek kormányzásának és annyi sok, még áltálam sem tanulmányozott titoknak kulcsa önző, gonosz és aljas emberek kezébe kerülne? Miféle borzalmak szakadhatnának a gyönge, tehetetlen és kijátszott tömegekre? Hiszen még én magam is, minden jószándékom és tiszteletem dacára, veszedelmes kísértéseket éreztem néha átsuhanni lelkemen, olyan szédítő a hatalom, amit ezek a csodák rejtenek. Ezért eltökéltem, hogy a legtöbbjükkel nem is kísérletezem tovább. Magam és mások elől sikerült a rajzokat úgy elrejtenem, hogy közönséges emberi ésszel meg nem kaphatok többé. Félretettem őket jobb, haladottabb kor számára, melyre a többi találmánynak kell előkészítenie a világot. Majd, ha a visszaélésre való alkalmak és kísértések egy jobb korban megszűnnek, majd ha az elnyomás minden kísérlete szükségtelenné vált, jöjjenek akkor elő ezek a legnagyobb áldások... Addig pedig csak fokozatosan, a természetesebbeken kezdve, tegyük az emberek közkincsévé a találmányokat. A betegségek, a nyomorúság, a pusztító szenvedélyek elleni küzdelem eszközeivé tesszük őket s az idő és erő kímélésére s kihasználására fordítjuk áldásait. Mindent el fogok követni, hogy a köztudatban lehetőleg lefokozzam ezeknek a találmányoknak rendkívüliségét. Ez a titka annak, hogy áldássá lehessenek. Egyetértetek-e velem, testvéreim?

(...)

 

A Péter előtt álló feladatban is csak az volt a képtelenség, hogy kitűzőjével és az összes természettudósokkal együtt ő is kívülálló, a dolgokban elrejtett lehetőségeknek vette a megvalósítandó csodákat, melyeket belőlük akart kicsalni kísérleti alapon, mechanikai, kémiai úton. Holott a lehetőségek és csodák kizárólag a lélekben rejlettek s a kérdés csak az volt: szabaddá lehet-e teljesen tenni a lelket arra, hogy azt tehesse, amit akar, olyan új viszonylatokba hozza a dolgokat, amilyenekbe neki tetszik?

 

Egy átkozott nap délutánján az a gondolat villant át elmémen, ha egyszer, csak egyetlenegyszer megengedném, hogy fölszabadult fantáziám a legelső emberbe belerohanjon, akit az utcán talál. Vagyis, hogy terv nélkül engedjem útjára a démont. (…)Nem ébredt pozitív ösztön bennem a bűnre, nem voltak gonosz vágyaim, nem akartam az erkölcs törvénye ellen törni, csak a kalandvágy tört ki belőlem.

 

Emberi lényem föllázadt ez ellen a gondolat ellen. Erkölcsi érzékem ösztönösen borzadt a kockázattól, értelmem pedig teljesen ismerte a veszélyt, amelynek magamat és másokat kiteszek, ha a véletlen valami gazemberrel hoz össze.

 

Jól tudtam, hogy terv nélkül ereszteni el a fantáziát még a test korlátaiban is veszedelmes.

 

Reményik Sándor: Ágnes - Pásztortűz, 1929., 15. évf., 3. sz.

     

Reményik Sándor: Mákkai Sándor: Ágnes, Regény. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása (Pásztortűz, 1929. 15. évf, 3. sz., 69. p.)

 

Fantasztikus   regény: mondja talán majd sok olvasó, — talán idegenkedve, talán borzadva, mindenesetre izgalmas olvasmány utáni hangulatban, de fejcsóválva, hogy mit is akart ezzel írója, csak csak játszani egy lehetetlen mese lehetetlen alakjaival a legérdekfeszítőbb detective-filmmel versenyző módon? A fantázia regénye, fogja mondani más: lélekteni kísérlet, tudományos tétel megvilágítása regényformában. Magam azt szeretném mondani, hogy egyik olvasónak sem lesz egészen igaza, de valahogy   mind a kettőnek igaza lesz. Mert ennek a regénynek tárgya, témája, hőse, tragikus mozgatóereje csakugyan a fantázia. Alapköve az egésznek egy lélektani  meggyőződés   arról, hogy az emberi életben, annak kis és nagy eseményeiben egyaránt a fantázia játssza a legdöntőbb szerepet, ő az események elindítója, legelső mozgató rugója, s továbblendítője a tetőre, vagy tovább görgetője a mélybe. Ez a fantázia lehet jó vagy gonosz irányú, aszerint, hogy milyen erőkkel társul, milyen értelmi vágy erkölcsi nivójú álló embereket ragad meg, vagy, s ez a legfontosabb talán: az egyes emberben is mit ragad meg és sodor tovább. Mert a fantázia szörnyű nagy, de önmagában közönyös hatalom,  idegen az erkölcstől és az értelemtől is, más jellege van, de viszont hatni akar és rabul ejteni az egész embert. Úgy érzem, sőt Makkal Sándor pszichológiai tanulmányaiból tudni vélem, hogy regényének valóban ez lehetett a “tétele”. Ezt a tételt akarta illusztrálni. De nemcsak ezt akarta. Gazdag mondanivalója nemcsak tudományos elmélet alapján gyűlt és torlódott fel, hanem emberi életek megfigyelése, tapasztalat és élmény alapján, s ehhez járult saját művészi fantáziájának feszítő ereje. Fantasztikusan, a fantázia eszközeivel írta meg a fantázia regényét. De a fantasztikum alól félelmes és felemelő realitások villannak ki, mint színes    virágszőnyeg alól meztelen sziklák, kemények és igazak, mint az írás betűi. Ezek az, alakok, akikkel regényében találkozunk, valóban képtelenek, ami velük történik, valóban képtelenség, de csak a külső mese szerint. Ágnes egy baráti kör kedves középpontja, egyikőjük felesége. Ezt a boldog harmóniában és szeretetközösségben, tiszta nyugalomban, élő kis csoportot robbantja fel a fantázia hatalma. Kötelességeiknek, eszményeiknek és barátságuknak élnek csupán, míg egyszerre csak egészen meglepő dolgok kezdenek  történni velük.  Megzavarodik életük tiszta tava, hol egyik, hol másik észlel önmagán, vagy a másikon karakterbeli, érzelmi, indulati, képességbeli elváltozást, eleinte jó és nemes, később ördögi formában, mígnem a történés egyre fokozódó tempója az erkölcsi és fizikai halálba kergeti többjüket, tragikus mélységbe  taszítja  alá  valamennyit. Egy orvos van köztük, egy csodalény a külső mese szerint, aki voltaképpen megtestesíti a fantázia   szerepét, mintegy szimbóluma a fantáziának. A mese szerint ő az, akikből a szó szoros értelmében   „kiszakad" a fantáziája, s mások nevében és képében a legcsodálatosabb dolgokat követi el, míg ő maga testi, de lelki, azaz értelmi és erkölcsi formájában is, dermedt, tetszhalott állapotban fekszik. A kettős én irodalomilag elég gyakran feldolgozott témáján túl, messzebbre nő ez az alak azáltal, hogy ő csakugyan az elszabadult, féktelen, értelmi és erkölcsi gátakat nem ismerő fantáziának a szimbóluma. “Megszállja” a többiek lényét, egyesül velük, általuk végez előbb csoda jó, aztán elrémítő dolgokat. Mindezek a fantasztikus dolgok azonban egyszerűbb és éppen azért megrendítőbb tényekre, utalnak. Azt kérdezik az olvasó lelkétől: Te nem voltál még soha úgy, hogy a képzelődés kezdte ki igazi egyéniségedet? Nem kezdtél Te magad soha még, csak úgy ártatlanul játszani egy alantas indulattal, s egyszerre föléd nőtt észrevétlenül? Nem érezted magadban még soha azt a félelmes idegent, aki nagyszerű alkotásokra, de épp úgy könyörtelen pusztításra is egyformán inspirálhat? Íme ez a félelmes idegen az író „doktorának”, a vándorló fantáziának fantasztikus lényében áll előtted. Emeld fel, piszkáld még az élet hegyére kapaszkodva hegymászó botoddal a gyep buja virágos szőnyegét, a fantasztikum „lehetetlen" színű bársonyát, — alatta beleütközöl a meztelen sziklába és ez a kopár szirt te magad vagy. A regény olvasása közben ilyen különös ismerkedés megy végbe saját magunkkal. Nem vagyunk sem emberfeletti feltalálók, sem zseniális művészek, sem gyilkosok, sem öngyilkosok, sem rablók, még talán tolvajok, még talán csábítók, még talán házasságtörők sem, — még talán képzeletben sem, — de, de egy csíra, egy lehetőség-szikra... — ó apró bűnök végtelenje! Kegyes olvasó, vigyázz; a fantázia mammutokká növelheti őket és  ősvilági szörnyekké. Tehát ne képzelődj! „Jaj annak, aki elengedi a fantáziáját!” Ez a „fantasztikus" regény ezt prédikálja nekünk. Detektiv-film fátyola alatt, igehirdetés. Ezt is csak Makkai Sándor és Erdély tudta produkálni...

 

 

Kuncz Aladár: Ágnes - Erdélyi Helikon, 1929. február 2.

     

Kuncz Aladár: Makkai Sándor - Ágnes

 

Mindig fokozottabb mértékben érdekel bennünket egy írónak második regénye, különösen, ha az első feltűnést keltett s olyan írói pálya ígéretének látszott, amely új ösvényeket nyit és új távlatokat keres a művészet birodalmában. Az első regény lehet szerencsés véletlen terméke. Lehet az a bizonyos egy regény, amely minden íráskészséggel bíró embernek a tehetségéből kitelik. A második regény már az alkotót jelenti be, aki ösztönös képességeit összegezni tudta. Az első regény a tehetség jelentkezése, a második az írói pályának kezdete.

 

Makkal Sándor második regénye, az Ágnes, csak félig az a bizonyos második regény, amelyről szóltunk. Úgy tudjuk, hogy a mű első fogalmazása még a háború előtti időkbe nyúlik vissza. A téma s annak beállítása tehát egy régebbi érdeklődés, egy régebbi képzetsor eredménye. Csak a végleges megírás az ördögszekér írójáé.

 

Ezzel a megírással könnyebben is végezhetünk. Az Ágnes az elejétől a végéig érdekfeszítően megírt könyv. Olyan regény, amelyet egy lélegzetre szokás elolvasni. Megállás, zökkenés nincs benne. A teljesen kitisztult művészi öntudat foltot nem hagyott benne, feleslegesen nem részletezett, minden szavának és minden sorának jól kiszámította a vív   óerejét és hibátlanul formálta meg mondanivalóinak szerkesztését is.

 

Az ördögszekéréhez képest a stílusban, az írói technika kezelésében haladásról beszélhetünk. E tekintetben az Ágnes csak nyeresége lehet az erdélyi irodalomnak, amelynek szeretik a dilettantizmust szemére vetni s amely, íme, most is megmutatta, hogy tudja, ha akarja, a nemesebb értelemben vett nemzetközi lektűrirodalom szintjét elérni.

 

Makkai Ágnese azonban nem pusztán lektűrirodalom. Úgy jár vele az ember, mint az édes koktéllal. Könnyen itatja magát és csak akkor kezd veszedelmesen dolgozni, amikor már bennünk van. A téma kétségtelenül az élet okkult és pszichopatologikus jelenségeiből táplálkozik, sőt fel lehet találni benne az úgynevezett detektÍvregénytÍpus egy csücskét is. Én a magam részéről sohasem szerettem a riportregényeket. Még, ha humor van bennük, ha a világszemléletnek fölényes csillogó derűje vagy az elképzelés kápráztató játéka járul külön többletként a témához, talán megértem, hogy el lehet szórakozni velük. De minden körülmények között üresen hagyják az embert s elolvasásuk után semmi sem cseng belőlük vissza. Éppen az nincs bennük, ami a művészi alkotásnak legbecsesebb vonása: az élet íze és illata, az ember arca, a természet belejátszása az eseményekbe s végül az életlátásnak egyéni, szuggesztív ereje.

 

Egy percig sem hittem, amikor Makkai Ágnesét olvasni kezdtem, hogy a témájának ilyen sablonos elmondásával megelégednék. Tudtam, hogy mélyebbre száll. Mert hiszen írásművészetének ez egyik legjellemzőbb vonása. Az Ágnesben adott témánál a mélyreszállás csakis filozófiai és erkölcsi irányban történhetett s ez, ha kizárólagosan művészi élményt nem is nyújt, mindenesetre elgondolkoztatja, sokáig foglalkoztatja az embert.

 

Makkai új regénye, ha ilyen szempontból nézem, a képzelet tragikumának megrajzolása. Azt lehet mondani, hogy regényének valósággal hőse a képzelet. Ha visszagondolok az Ágnesre, legalább is ilyesvalamit érzek ki. Minden regényből, ami művészi értelemben meg fogja az embert, visszamarad valami érzéki benyomás: látomás vagy hallucináció. Makkai regényében ez a megmaradó emlék a szinte megszemélyesítő erővel megrajzolt képzelethez fűződik. Az ügyészre, az orvosra, az íróra és a regény címét adó Ágnesre egyáltalán nem is emlékszem. Emberi alakjuk szándékosan sablonban van tartva, hogy annál könnyebben kidomborítható legyen egy lelki vagy idegéleti fogalom portréja: a képzeleté.

 

Ezt látom, amint az orvosból kiszabadul, a nagyváros utcájára rohan s mohón, ellenállhatatlan vággyal akar beletársulni az emberi életformákba. Mindegy az neki, hogy melyikbe. Csak élni, testet ölteni akar. Több ez, mint a képzelet: valóságos életlendület. A kipusztíthatatlan, pogány élet csírája, amelynek közömbös, hogy miképpen és hogyan, csak ontani akarja az életformákat, csak sokasulni akar, jóban és rosszban milliószor és milliószor megvalósulni.

 

Valóban a képzelet tragikumának regénye az Ágnes. Azé a képzeleté, amelynek egyetlen vágya a határtalan repülés s amely beleütközik mindig egy határba: magába az emberbe. Ennek illusztrálására szolgálnak Makkai regényének csodás elemei, amelyekben az orvosból kiszabadult lélek már az emberi gondolkodásmód alaptörvényein is győzedelmeskedni tud. Ha önmagukban nézem a regény cselekményének a képtelenségig felfokozott titokzatos fordulatait, azt kell gondolnom, hogy a szerző még azokon a határokon is túlmegy, amelyeket a legmerészebb ökkultista regény is szükségesnek tart maga elé állítani. De ha a vezető gondolat alá rendelem a regénynek úgynevezett izgatóan érdekes bonyolulatát, akkor annak mindjárt szinte parabolisztikus jelentősége lesz. Elgondolom, mint nagyon súlyos tanulságú mesét, amely anyagát nem az állatok világából vagy nem is a bűvös Keletről, hanem a mai, nagyvárosi élet forgatagából veszi.

 

Mert valóban, a képzeletnek rettenetes ereje van és rettenetesek lehetnek a pusztításai, ha túl az emberi értelmen, az erkölcsön, az érzelmeken szuverenitással ajándékoza meg magát. Vak az, aki Makkai regényében csak pusztán bűnügyi, freudista vagy fantasztikus meseszövést vesz észre s nem érzi meg, hogy itt egy régi, mély bölcseleti gondolat keres magának modern meseanyagot és új kifejezési formát.

 

Arról tehát, hogy e meseanyagban sok reminiszcencia van, hogy ilyen kettőséletű emberről már itt is, — ott is olvastunk, nincs mit vitatkozni, Makkainak nem ez volt a problémája. Nem a fantasztikus regények mesetárát akarta új elemekkel gyarapítani, hanem éppen ebbe a meglévő meseanyagba akart mélyebb értelmet belevinni. Azt a kérdést lehet tehát csupán felvetni, hogy sikerülte a maga által felállított problémát teljességében megoldani? Úgy gondolom, hogy e tekintetben a művészi gondolat és a téma között az összeforradás nem teljes. Lehet, hogy a téma már előbb fel volt vázolva s az elmélyítés gondolata csak azután következett. Akárhogy is volt, ha valami disszonanciát olykor kiérzünk Makkainak mindenképpen figyelemreméltó regényéből, az bizonyára onnan származik, hogy bölcseleti elgondolásával nem sikerült kissé rakoncátlan témáját minden ízében átlelkesítenie.

 

A maga egészében azonban Makkai regénye megint csak egészen új oldaláról mutatja be Erdély egyik legérdekesebb íróját. Az alkotás lehetőségeinek igen nagy távlata lehet abban az íróban, akinek minden megjelent műve képességeinek új vonásaira s érdeklődésének új területére világít rá.

 

Makkai Sándor regényét fényűző, ízléses kiállításban a Szépmíves Céh adta ki. Illusztrációit a szerző elképzelésének művészi átértésével Banffy Miklós gróf készítette.

 

Jancsó Béla: Erdélyi írók otthon – Vasárnapi Újság, 1924. április, 2. sz. 9.p.

     

Jancsó Béla: Erdélyi írók otthon – Vasárnapi Újság, 1924. április, 2. sz. 9.p.

 

Azok közé tartozik, akikben az anyatestről letépés riasztotta öntudatra lelke lappangó mélyét: a művészt.

Akkor volt ez, amikor az Idő pörölyös ütésein lepattant innen minden máz és ragyogás, s amikor a megtámadott élet maga igazolására világra vajúdta jobbik részét.

 

Akkor kiesett a Hatalom, a támasztó vár, s az erdélyi öntudat felelősségvállalásának éles súlya két rejtett idegvonulatra nehezedett. Az egyik a pap volt, a másik az újságíró. Az egyik a távoli és minden zűrt hallgató-figyelő, a másik az elvonuló órák építője. S mikor leomlott minden anyagi Erő, bennük pattant meg egy ismeretlen ér, hogy szava legyen a léleknek, s lelke a szavaknak az irodalom által.

 

Makkai Sándort nem az a hiúsági túlterjengés állította csatasorba, amely a vidéki jelentéktelenségből egyetlen népsorsot viselő jelentőségre emelkedett kálvinista papságban felburjánzott.

Nála az írás az elhívatás, s a kötelesség parancsoló ereje volt.

Mint ember: szinte zavarba hozóan szerény, mint akinek látása nagy dolgokra idegződött be s mint apró kis részecske húzódik és nyomul a nagy Mágnes felé.

És e szerénység és halkság nem visszavonulás és nem öntudatlanság nála, de egy magasabban érzett életút öntudatának védekezése.

 

Makkai tipikusan az az ember és az az író : aki a munkájában él. S van valami ősi puritán okosság és lelkiismeret ebben, ahogy egyéni élete minden megnyilvánulásának meghúzza erőit és gyűjti és összpontosítja arra a megérzett valamire, ami több, mint ő s ami felé kérlelhetetlen lassú szívóssággal nyomul: a szellem felé. Idegbetegek és megkergetettek, pénz és kéj és az anyag megháborodott lelke elől futók világában valami egészen metafizikus makacssággal hiszi, vallja és küzdi a szellem lélekadó hivatását. Kell valaminek lenni szappanbuborék életünkben, ami nem pattan el, de mint láthatatlan erő, utánunk is éj és hat. És művészkézzel nyúl vissza Jézus alakjához. És figyel és néz és elcsodálkozik s aztán harsány ujjongás szakad fel belőle: íme egy élet a szürkeség iszapjában, a kicsinyességek őrlő fogai közt, önmagán túlteremt, mert lelkét éli és belőle végtelen távolságok indulnak és örök lélekerők folyama szakad végig a világtörténeten, abból az egyetlen életből, aki megérezte és megtette, hogy nem ez az élet minden, s aki a tolongó, kábító felületességek alá az erő ősfolyamaira látott.

 

A Jézus probléma : a testét, anyagiasságát a szellemnek feláldozó élet problémája Makkai Sándornak mint embernek, papnak és írónak legmélyebb gyökere.

Tulajdonképpen ez az ő egyetlen problémája: az anyagot alakító és uraló lélek.

Ahogy ez a lélek hit által feltáplálja a vergődő életet: ez a pap problémája.

Ahogy ez a lélek emberi anyagban kifejeződik s öntudatlanul mozgatja a végtelenség felé: ez a művész problémája.

A múlt neki: egy lélekmozdulat megmaradt képe. Egyéniség: az egyetlen forma, amin át kiszól az egyetemességképzelet csodálatos munkáskézé a léleknek, mely az érthetetlen világból megépíti a lelke szerint valót. Faj: az emberi szó és múlt szent egyénisége,

És úgy emelkednek ki ezek a megértések szónoklatából, írásaiból, novelláiból, mint az erő áhítatos és komor megpróbáltatói s ami lefojtott líra dübörög alattuk, féken tartja s nem engedi fel ragyogó szavak selyemszépségévé, mert ez a lélek több, mint a kimondott szó édes szépsége.

 

Harminckét éves és református püspökhelyettes. S van kéziratban vagy két kötet novellája, egy fantasztikus regénye a fantáziáról s álnéven egy diákregénye (A kapu előtt) jelent meg a Pásztortűzben.

Komoran, lassan, hallgatag építőmunkával halad. S messze érhet, Erdély szívébe bizonyosan.